Nyugtalanító megnyugvás

A napokban életemben először svédmasszázson jártam. Miközben a masszőr egyesével kioldotta a Slack üzeneteket és kalendár meghívókat a nyakamból, azon gondolkoztam, hogy mikor tettem mostanában tudatosan bármit is a saját testi-lelki jóllétemért... Vajon milyen érzés lenne, ha újra eljönnék masszíroztatni? Csak egy kicsit. Két alkalomból még nem lesz baj. Meg tudok állni.

Visszatekintve az elmúlt időszakra, már látom, hogy a derékfájás enyhítésére elkezdett gyógytorna számomra az öngondoskodás átjáró drogja lett. Innen már nagyon nehéz lesz visszafordulni, az önéletrajzi könyvem fülszövege szinte magától írja magát: "Porckopáson innen, Google Workspace-en túl: Egy ülőmunkát végző 28 éves nő korábbi életét hátrahagyva 2022 telén a wellness mozgalomba menekül. Vajon megtalálja, amit keres? Igaz történet alapján."

Persze nem fogok rendszeresen masszázsra járni, főleg nem fűtési szezonban, de az élmény elgondolkodtatott.

Azt már régóta tudom, hogy a problémáimat nem lehet hialuronsavas fátyolmaszkok alá söpörni, és nem lesz jobb kedvem attól, hogy mennyire jól néz ki a fenekem a legújabb jóga leggingsemben (ami azt illeti, de, egy kicsit jobb lesz), és még egyetlen túlárazott Eggs Benedicttől sem éreztem magam kicsattanóan jól, de akkor mégis mi a fene a jóllét igazi kulcsa?

Mathilde Langevin on Unsplash

A kérdésem nyilvánvalóan költői.

Mostanra hiszem, hogy a jóllét igazi kulcsa javarészt az egyszerűen nagyszerű dolgok felismerésében és megbecsülésében rejlik. Legyen az a testünk jelzéseire való tudatos odafigyelés, egy bensőséges baráti beszélgetés, vagy a Nagypapámtól örökölt karóra, ami folyamatosan 9 óra 7 percet mutat, mert ennyi volt az idő, amikor a nagyszüleim 60. házassági évfordulóján egy működő faliórára pillantottam, majd elkönyveltem, hogy milyen jó is most így együtt. Szóval 9 óra 7 percet állítottam be Papa óráján, a tervet pedig, hogy új elemet tetetek bele, jó időre elvetettem.

(...)

Kedves Olvasóm, mostanra talán észrevehetted, valamelyest érzelmes típus vagyok. Ez számomra is új: ki gondolta volna, hogy agresszív, szemüveges külsőm érző lelket takar?

Bevallom, korábban azt sem gondoltam volna, hogy eljön a pillanat, amikor már nem akarok mindenáron a karrieremnek élni, hanem megfogalmazódik bennem az igény, hogy egy picit megpihenjek, elmenjek egy svédmasszázsra, és ebben az újkeletű (és ismeretlensége miatt némileg tulajdonképpen nyugtalanító) megnyugvásban átgondoljam a jövőbeli céljaimat. De ha már így alakult, akkor itt az ideje, hogy teljesen átadjam magam ennek az önismereti utazásnak, amin a rám általában jellemző túlgondolás nélkül, a "nem tudom, baszki, majd lesz valami" zászlaja alatt indulok el.

Ki tudja? A végén még talán a saját testi-lelki jóllétem kulcsát is megtalálom.